Sziasztok!
Jó reggelt, vagy Szép Napot, vagy talán Jó Estét Mindenkinek!
Meg volt már a reggeli kávétok? Vagy csak most kotyog a főzőben? Mindegy, a lényeg, hogy olvastok.
Itt most este van, csend, és nyugalom. Egyedül vagyok a nagy házban, körülöttem négy kuya fekszik. Mára már megkapták a kajákukat, igy békésen pihengetnek, várják a tulajdonost haza. Én is. Amig nem jönnek, addig gondoltam elkezdek irogatni, beszámolni az utolsó jelentkezésem óta eltelt történtekről.
Hol is kezdjem?!
Talán időrendben, sorba. Mint emlitettem az előző fejezetben, mielőtt költöztem, még jól kidolgoztam magam. Elmentem a butikba takaritani, ahol most olyan gyorsan végeztem, mint még soha. A tulaj azonnal megkérdezte mikor érkeztem, hogy már kész is vagyok? Pedig tényleg megcsináltam mindent, csak most nem a barátnőm volt az üzletben hanem egy idegen és igy nem tudtam beszélgetéssel elszurni az időmet. Na de ezen a napon is tudtam valami tótmarisat produkálni. Ugyanis a butik tulajdonosa az a hölgy, akinél elcsesztem az asztalt. El kellett volna vinnem a festéket a boltjába, de sikeresen otthon felejtettem. Nos, aki tisztában van azzal, hogy itt milyen távolságok vannak, és autó nélkül milyen lassu a közlekedés, az el tudja képzelni, hogy mennyit utazhatok. Takaritás után, ami tőlünk két órányira van, hazamentem a festékért, utána felvettem, elvittem ennek a nőnek a házához, az másfél óra, majd haza utaztam egy másik másfél óra alatt. Egész napot a buszon töltöttem, kivéve azt a három órát, amig az üzletet takaritottam. Szép ugye? Ahelyett, hogy pihentem volna, vagy már elkezdhettem volna a pakolást. Hát ez vagyok én. Kell az az autó!!!!!! Sokáig már nem lehet birni nélküle. De most ez van, buszozom, és buszozom, amennyit csak kell, na meg gyalogok. Legalább a lábaim izmosak, ez is jó valamire.
Azután eljött a másnap, ahol egy másik kedvenc házat takaritottam, akinek a tulajdonosa mindig sokat segit. Neki szülinapja lesz, és a következő nap hivatalos voltam a partira segitkezni. Szóval szépen kitakaritottam nála, másnap meg amig nem kellett mennem hozzá, elkezdtem a szobámat összepakolni. Szomorú pillanatok voltak. Addig húztam a pakolást, amig csak lehetett. Egy évet laktam abban a lakásban. Minden sarkát jól ismertem, és végre olyan volt a szobám is és a ház is, amilyet szerettem. Hát nehéz volt elbúcsúzni. De megtettem. Szinte mindent sikerült összeraknom, bedobozolnom, egy kevéskét hagyva másnapra is. A szülinapi parti viszont nagyon jól sikerült. Sok embert ismertem már, megint sokan odajöttek hozzám beszélgetni, kedvesek voltak velem. Hullafáradtan, hajnali egykor estem be az ágyba, és másnap már hétkor fel kellett kelnem, hogy az utolsó munkát is elvégezzem.
Szabadságom utolsó napján “büdöskéjékhez” mentem fel a hegyre. Most második alkalommal voltam teljes napot náluk, és már most sokkal jobban látszott, hogy előzőleg rendesen ki volt takaritva. Persze még messze vagyunk a “rendes, tiszta háztól”, de már most jobban érzem magam náluk. De hát itt is történik mindig valami. Nem hiszitek el, de a dolgozó szobája tele volt macska, vagy kutyaszarral. Én komolyan mondom, nem értem az embereket. Hogy tudnak napokon keresztül igy lakni, merthogy ez nem egy napi kaka volt. Nem hiszem el, hogy nem látták. Annyira nehéz lett volna lehajolni, és felvenni?! Nem!!!!! Őket nem érdekli mi van körülöttük. Annak örülnek, ha kitakaritok, de hogy addig, amig nem jövök, kicsit odafigyelnének, na azt már nem. De hát ezért fizetnek nekem, különben, ha ők csinálnák nem lenne szükségük rám. Nem is érdemes ennél többet irni róluk.
Na és most kezdődik a számomra is izgalmas történet!!!!!
Tehát, miután jól kidolgoztam magam egész héten, vasárnap estére visszaértem drága szeretett házunkhoz. Hozzá kell tennem, hogy már megint tótmaris voltam. Vannak dolgok, amiket ha nem szivesen csinálok, vagy ugy érzem negativ dolog lesz belőle, akkor addig huzom, halasztom, amig a végén tényleg rosszul sül el. Na ez a költözésemmel is igy történt. Az volt ugyanis, hogy napok óta gondolkodtam hogyan tudnék átmenni az uj helyre, ki az akit megkérhetnék segitsen. Hát az öreg barátom jutott csak az eszembe, de ne kérdezzétek miért, csak az utolsó pillanatban hivtam fel segitségért. Persze akkor már csak azért sem akart segiteni mert hát őt nem lehet ugráltatni. Igy járhatott az az okos fejecském, most mit is tegyek. A végén nem maradt más, mint taxi. Amikor büdöskééktől hazaértem vasárnap este, még összeszedtem az elmaradt apróságaimat, még utoljára jókat beszélgettem barátnőmmel, majd hivtunk egy taxit. Izgalmas volt. Még soha nem taxiztam itt ennyire messzire, ráadásul idegen cimre, ráadásul jó későn. Az uj családom meg már türelmetlenül várt, és főleg a gyerekek.
Tök érdekes volt a megérkezésem. Olyan érzés volt, mintha haza érkeztem volna. Nem tűnt senki idegennek, magyarul beszéltek velem, azonnal kedvesen fogadtak, és a gyerekek valami csodák. Imádom már most őket!
A házról annyit, hogy nagyon szép. A konyha ablakából tiszta időben látom az óceánt. A berendezés teljesen az én világom, és minden otthonos, kényelmes. Megkaptam a legszebb szobát, a vendégszobát, igaz csak rövid időre, és hiába szép, de az ágy kényelmetlen. De ez most nem érdekes. Azóta kiderült, hogy abban az ágyban alszom, amiben a Korda Gyuri bácsi és Klárika is aludt, amikor itt jártak. Anyuka szerintem a világ legjobb fej nője. Az idősebb gyerekek ikrek (10 évesek), egy lány és fiu. A kislány nagyon házias, szeret a konyhában segitkezni. A fiú a legrendesebb, jó gyerek, és van egy kisebbik fiu, aki 9 éves és hát ő a család kedvence. Őt kisbetyárnak szoktam nevezni. Tutira tudja, hogy mindenki kedveli, és alaposan ki is használja. Már az első este tanultam vele matekot, ellenőriztem, amit kiszámolt. Annyi esze volt, hogy telefonnal kiszámolta az összeadásokat. Persze, hogy jó lett! Viszont én meg kiszurtam, mert a lecke egyik fele hibás volt, a másik fele tökéletes, igy szegénynek mindent ujból, fejből kellett összeadnia. Azért segitettem neki, de oda kell figyelni rá, mert huncut a drágám. Az ikrek egyébként nagyon okosak, és szófogadóak. Nem tudnám eldönteni, hogy melyiket lehet jobban szeretni, mert mindegyik egyéniség.
Az első napom a hétfővel indult, amikor még csak ismerkedtem a családdal, a házzal, az állatokkal, kinek mi a kedvence, mit hogy lehet használni, szóval ez amolyan bemelegitő volt mindenki számára. Most már két hete vagyok itt, és azt látom, hogy a világ legszerencsésebb embere vagyok. A család azonnal befogadott, azonnal családtagként kezeltek, anyuka nem néz át rajtam, hanem partnernek tekint a ház minden ügyeiben. Már a második nap elvitt a táncstudiójába, és ott két órát mozoghattam. Mehetnék vele bármikor, de egyenlőre autó nélkül nem fogok járni, mert igy majdnem egy egész napot elszúrok, és a ház meg uszik a rendetlenségtől. Azután a harmadik napra megkérdezte, hogy szeretném-e a fia iphon 4 telefonját, merthogy az kapott egy ujat, és a réginek semmi baja. Hát persze, hogy akarom. Sőt, még ha minden igaz, kapok hozzá egy uj számot is, és akkor sokkal olcsóbban beszélhetek, használhatom az internetet rajta.
Azután eljött a Valentin Nap. Este, mire haza értem a kislány csinált nekem egy képeslapot, amit a szobámba rakott az ágyam mellé. Azoknak, akik nem olvasták a Facebookon, most ide is bemásolom mi állt rajta: Kedves Mari! Boldog Valentin napot! Remelem szeretsz itt lakni. Te vagy a legjobb babysitter, aki nekunk volt valaha. Szeretlek, Te vagy egy resze a csaladunknak.
Hát igen, Ezekért a percekért érdemes élni. Annyira meghatódtam, annyira váratlanul ért, hogy alig tudtam mit mondjak neki. Persze azért megköszöntem, és látta rajtam, hogy mennyire örülök, és mondtam neki is, hogy én még ilyen szépet és kedveset senkitől nem kaptam. (persze kivéve a lányomat)
Jajj, annyi minden történt már itt velem, hogy nem is tudom mivel folytassam.
Egy másik aranyos dolog. A kisebbik fiu nem beszél tökéletesen magyarul, és állandóan összekeveri a nevem egy régebbi magyar babysitterükkel, akit Erzsinek hivtak. Drágám folyamatosan Erzsizik engem, amiért nem haragszom, édes tőle, de én meg elkezdtem Zolikázni. Na ez aztán teljesen bejött nekik. Folyamatosan jókat nevetünk. Azután itt van egy megszokott mondásom, ez pedig a “nem mondod?!” Hát ez meg végleg bejött nekik. Többször is kérik, hogy mondjam nekik. Szóval azt hiszem jól kijövünk a gyerekekkel. Tegnap este már mind itt volt a szobámban. Szabadnapom volt, pihenni szerettem volna, de nem sikerült, viszont jókat beszélgettünk, meg játszottunk a telefonon. Beszélgetésről jut eszembe, hogy a nagyobbik fiuval egyik este, ahogy rendeztem a szekrényeiket, elkezdtünk mindenféle okos dolgokról beszélni. Nagyon tetszhetett neki, mert az anyukájának is megemlitette, és még azt is mondta neki, hogy szóljon rám, ne dolgozzak annyt, mert már elmult este 9, és ilyenkor nem kellene dolgoznom. Hát nem édes?! Tényleg annyira jó fejek. Ha belegondolok az előző családnál milyenek voltak velem, össze sem lehet hasonlitani. Ég és föld!!!! Boldog vagyok itt velük.
A másik fontos dolog, hogy az anyuka folyamatosan segit hazajönni a szabadnapjaimon eltöltött munka után. Ugyanis ők a hegyen laknak fent, és se lemenni, se feljönni nem könnyű. Nem hiszitek el, de ő csörög rám, hogy merre tartok, jöjjön-e már értem a buszmegállóba. Egyszerűen hihetetlen, hogy ilyen ember is léteyik. Nagyon birom őket.
Néhány szó a szabadnapjaimról. Mint már irtam, sokat fogok dolgozni, nem lesz igazi szabadnapom. Ez igy is van. Most már mindegyik helyemen voltam egyszer, mióta itt vagyok Na de a közlekedés sokkal rosszabbm mint az előző helyen. Egyrészt a távolság miatt, másrészt meg a hegyről lejönni, felmenni nem könnyű dolog. Az első vasárnap például nem tudtam arra várni, hogy az anyuka levigyen, gondoltam mi az nekem lesétálok kényelmesen a buszmegállóig. Ahhhaaa.... Hát soha nem gondoltam volna, hogy hegyről lejönni sem könnyű. Persze tótmarisan késésből indultam, és a hegyről futva mentem le. Körülbelül féluton lehettem, amikor egy nő felvett, és levitt a buszmegállóig. Ezt meg végképp nem vártam senkitől. De végülis egy gazdag, elit negyedbe költöztem, az emberek itt másként gondolkoznak. Majd valamelyik héten szabad időmben elmegyek az utcákba és fotózgatok, mert annyira szép házak vannak itt, hogy ezeket is látnotok kell. Tehát ez a lefele futás után másnap olyan izomlázam lett, hogy nem tudtam szinte menni, vagy leguggolni, azt hittem összecsinálom magam, annyira fájt mindenem. Azóta minden alkalommal az anyuka levisz, és felhoz, ha el kell menjek. Tökre hálás vagyok neki, de remélem még egy hónap és a saját autómmal közlekedhetek.
Már csak a retro discos estéről akarok Nektek néhány dolgot irni. Az első az, hogy el sem akartam menni, mert annyira fáradt voltam. A másik, hogy rohadt messze volt, és sokat utaztam érdekes helyeken keresztül. A harmadik meg, hogy nem volt olcsó. De hát azért kell a kapcsolatokat épiteni, és soha nem lehet tudni, hogy mikor, hol, kivel hoz össze a sors. És mekkora igazság, hogy amikor nincs kedved elindulni egy buliba, akkor sikerül a legjobban. Szinte az első perctől kezdve olyan jól éreztem magam, mint még soha. Itt már harmadik alkalommal jártam, kezdem megismerni a társaságot, és ők is engem. De a legnagyobb meglepetés akkor ért, amikor megláttam budapesti ismerőseimet a buliban. Aki látta a fotókat az tudja kiről van szó, már ha felismerte, aki nem annak csak annyit, hogy gyerek ruhás korszakomban foglalkoztam méteráu értékesitésével is, és ő elég sokat vásárolt annak idején tőlem. Neki volt a legjobb és legnagyobb női ruhás nagykereskedése otthon. Most látogatóban vannak itt egy ideig, és jövőhéten összefutunk egy csajos kávézásra, dumcsizásra. Már nagyon várom.
Szóval a buli eleve jól kezdődött, és amikor a két nagy öreg dj. beinditotta a zenét, akkor meg mindenki felpörgött. Ici-picit azért iszogattam, és a barátnőmmel együtt, (leirom, pedig nem szép) kurva jól éreztük magunkat. Szerintünk ez volt a legjobb buli, mióta megnyitották ezt a helyet. A neve egyébként MAGTÁR, és azoknak irom ezt, akik itt élnek, és még nem voltak ott. Mindenképp menjetek el legalább egy alkalommal, jót ehettek, és egy jót bulizhattok. Aki esetleg még nem tudná, a két öreg dj. B. Tóth Laci, meg a Dévényi Tibi bácsi volt, aki most is osztogatta labdáit, bár most csak kettőt láttam repülni. Sztár fotókat nem felejtettem el csinálnii. Az egyiken a barátnőmmel és a B. Tóth Lászlóval vagyok együtt. Nagyon birom, otthon ez nem lett volna annyira érdekes, de itt minden átértékelődik. Itt minden otthoni dolognak duplán tudunk örülni. Még akkor is, ha mondjuk nem hiányzik, de tudjuk, hogy otthonról jött.
Ennyi lett volna első nekifutásra a beszámolóm az első időszakomról az uj helyen.
Remélem átjött mindenkinek milyen jól érzem magam. Tudnék még sokmindenről irni, de itt nincs annyi szabadidőm, mint az előző helyemen. Igyekszem persze mindent megirni, és érdekessé tenni történeteimet, de most ezt a kis riportomat is három alkalommal raktam össze, 5 nap alatt. Szóval nem egyszerű, de folytatom az irásokat, ahogy időm engedi.
Most elköszönnék, mert nagyon fáradt vagyok, mindjárt leragad a szembem, és óriásikat ásitok. Még gyorsan felrakom a postot a Facebookra, hogy minél előbb értesüljetek az uj jelentkezésemről.
Na most már tényleg megyek, vigyázzatok Magatokra, puszilok mindenkit!!!