Kedves Barátaim!
Az elmult időben folyamatosan gondolatban hozzátok beszéltem. Azután eszembe jutott, milyen jó is lenne, ha feltalálnák a gondolat rögzitő gépet, mert akkor semmit nem felejtenék el, amikor irom a beszámolóimat. Mivel ilyet még nem találtak fel, igy több gondolatom elrepül. De sebaj, szerencsére jönnek ujak, és nem kell unatkoznotok.
Most ujra itt ülök az idős néni ágya mellett, aki legalább egy órán keresztül fogta, simogatta a kezem. El is gondolkodtam, vajon mit érezhet? Jó neki, hogy valaki itt van vele, kedvesen mosolyog rá, próbál beszélni hozzá, visszasimogatja, és megeteti, megitatja? Észreveszi ha fázik, vagy csak ha éppen valamit szeretne, azonnal intézi neki. Szomoru ez a látvány, de jó érzés tudni, hogy segithetek neki azzal, hogy mellette vagyok. Most épp alszik, ezért tudok irni hozzátok.
Az utóbbi jelentkezésemre kaptam néhány reakciót, persze csakis pozitivat. Az egyik ilyen reakción igencsak meglepődtem. Valaki azt irta, hogy (most nem tudom visszaidézni) rendkivüli anyukának tart, mert amit én csinálok a lányomért, azt kevesen tennék meg. Szerintetek is olyan nagy dolog? Én nem érzem annak, de persze nekem csak a lányom van a szemem előtt, és a közös jövőnk itt, amit sajnos otthon nem tudtunk megvalósitani. Ezek a hozzászólások nagyon szivhez ütnek, és elgondolkodtatnak. Többen példaképnek tartanak. Na ez meg aztán tényleg érdekes. Mindenki előtt ott az a kis esély, hogy életét megváltoztassa, de sokan el sem tudják képzelni hogy változtassanak bármit is, vagy legalább azzal szembenézzenek, hogy valami másra van szükségük. Jó lenne, ha mindenkinek megmutathatnám, hogy igenis ebben a korban is lehet még uj életet kezdeni. Csak akarni kell!!!! És tudom, hogy sikerülni fog. Egy másik ismerősöm irta, hogy látja jól megy sorom. Nos ő csak a fotókat látja, nem olvasta még el, hogy mit kell tenni azért, hogy csak a szép és kellemes dolgokat nézhesse a képeken keresztül. Merthogy itt sem kolbászból van a kerités. Itt is nap, mint nap meg kell dolgozni a kis dollárokét, csak itt legalább érnek valamit. Itt az ember tud tervezni, és ha van elég ereje, kitartása, akkor tudja valamire vinni. Itt is vannak csövesek, szegények, de még azoknak is jobb az életük, mint otthon. Igaz, ahol most lakom nem annyira szép a környék, mint Budapesten bárhol, de az utcán mindenki mosolyog rád, és bárhová mész, az emberek kedvesen fogadnak. Itt az ismerősök átölelik egymást, ha találkoznak, és megkérdezik hogy vagy. Szóval sokmindenben sokkal jobb itt élni. Ugyanakkor nehéz megszokni a külsőségeket. Mint például az izek, az utcák, a sokféle emberek. Ha kimegyek az utcára, vagy a város forgalmasabb részére, mindenhol a világ minden részéről érkezett embereket látok. Itt nem gond, hogy nem beszéled az ország nyelvét perfektül, hiszen a lakosság nagy része bevándorló, és sokan fülük botját sem mozgatják a nyelv megtanulásáért. Ami rájuk ragad az évek alatt az elég nekik. Na én nem ebbe a kategóriába tartozom. Én már alig várom, hogy a tudásom maximális legyen. Erre még várnom kell ugyan, de mindent megteszek érte. Amikor csak tehetem angol nyelven társalgok bárkivel.
Most például elkezdtem angolul olvasni. Soha nem gondoltam volna, hogy erre fogom magam rávenni. De történt valamelyik nap, hogy a Metrohoz érve egy könyvet találtam a padon. Valaki ott felejtette. Egy ponyvaregény. A cime: Are you there, Vodka? It's Me, Chelsea. Hát nem egy szépirodalom az biztos. Egy lány életőről szól, de még csak az első három oldalnál tartok, mert annyira nem könnyű forditani. Gyakran elő kell vennem a forditó kis programomat, de legalább olvasok angolul. Azt mondják mindennek az eleje nehéz csak. Remélem mire a végére érek, már érteni fogok mindent. Lol... (azoknak, akik nem ismerik ezt a jelet, hogy “lol” segitségként megirom, hogy ez egy rövidités, ezzel lehet kifejezni, hogy vicceset gondolsz, Te is mosolyogsz azon, amit irtál, ja és én sem ismertem mielőtt kijöttem)
A másik dolog, amit meg kellett még szoknom, azok az izek voltak. Most már nem tudom megkülönböztetni, hogy mennyivel másabb az itteni konyha, mint otthon. Igen, csak idő kérdése minden, és az ember ujra otthon érezheti magát egy másik világban.
Valamelyik nap beszéltem otthonról egy ismerőssel. Ő is szokta olvasni az irásaimat, és hát elég szkeptikusan megjegyezte, hogy szerinte csak azt irok, amit hallani szeretnétek. Nos megnyugtatok mindenkit, hogy minden egyes gondolat a fejemből tör ki, a történeteim valósak, és nem kitalált, mind velem történt meg. Vannak olyan dolgok, amik nem tartoznak mindenkire természetesen, de azt hiszem ezzel senkit sem bántok meg, ha nem irom le, mert főleg azok olyan dolgok, amik az itt létem biztonságát szolgálják. Szóval nyugodtan olvassatok, kérdezzetek, én mindig a valóságot fogom Nektek irni.
Egy másik kedves ismerősöm, Drága Barátosném otthonról aranyosan fel volt háborodva, hogy ő miért nem tartozott a legfontosabb emberek közé az életemben. De igenis, Ő is az egyik legfontosabb ember az életemben, de nem az itteniben. Neki már elmagyaráztam, hogy akikről irtam, azok az itteni életemben segitettek sokat, ezért fontosak most a számomra. És sem őt, sem bármelyik barátomat soha nem tudok, nem fogok elfeljteni. Remélem, hogy akiket nem soroltam fel, nem értették félre, és megértik miért maradtak ki a sorból.
Az elmult riportom óta semmi különösebb dolgok nem történtek. Készülök az uj életemre. Milyen érdekes egyébként, hogy most egyre több munka talál meg. Ezek jöhettek volna kicsit korábban is. Vajon miért küldi a sors épp most ezeket?! Persze a döntésem nem változtattam meg, hamarosan költözni fogok, (mint a filmekben, könyvekben szokás irni) egy szebb, egy jobb jövőért! Na ez jó nyálasra sikeredett.... Erről egyenlőre még nem akarok többet irni, de már nagyon várom, és kiváncsi vagyok milyen lesz.
Végig gondoltam a napokban, hogy fogalmam se volt mielőtt ide jöttem, mi fog rám várni. Otthon szerettem a rendet magam körül, de elképzelni sem tudtam milyen másoknak takaritani. Hát rohadt kemény meló. Akkor meg pláne, ha nem szinpatikus akinek dolgozol. Ez most nem igy van, szerencsére minden munkaadóm kedves, szimpatikus, de amig a családdal laktam az kemény volt. Ennek ellenére ez egy kemény fizikai munka. Esténként mikor hazaérek egy komolyabb takaritásból, már nincs energiám semmit csinálni, csak beülök a kényelmes fotelembe, és kibámulok a fejemből a tévére, amiben nem is tudom mi megy. Szóval ezt nem gondoltam, mielőtt kijöttem. Vagyis nem is gondolkodtam, csak a lehetőséget néztem, az pedig valóban jó volt. Ennek ellenére azt üzenem Nektek, hogy merjetek változtatni, mert ha nehéz is az elején, a végén kifizetődik.
Most csak ennyire futotta, nem tudok mit irni többet, hiányzik a gondolat rögzitőm. Talán a következő jelentkezésemkor érdekesebb történettel fogadlak Benneteket.
Addig is irogassatok nekem, kérdezzetek, lájkoljatok.
Puszi mindenkinek, kellemes hetet!